U. ECO: A Kommunista Kiáltvány stílusa

Debreceni János: Olvasom Umberto ECO írását, és úgy gondolom, a Kommunista Kiáltvány e szempontú leírása sokunk számra lehet érdekes, új gondolat. Az Espresso c. hetilap 1998. január 8-i számában jelent meg a Kommunista kiáltvány 150. évfordulójára. Íme:

 

Néhány szép sor önmagában aligha képes megváltoztatni a világot. Dante egész életműve nem volt elégséges ahhoz, hogy visszaállítsa a római császárok uralmát az itáliai városok felett. Arra a szövegre emlékezve azonban, amely a Kommunista párt kiáltványa-ként jelent meg 1948-ban, és amelyik kétségkívül óriási hatást gyakorolt az elmúlt két évszázad eseményeire, úgy gondolom, hogy irodalmi kvalitásai vagy legalább - nem németül olvasva is - páratlan retorikai-argumentatív szerkezete szempontjából is érdemes újraolvasni.

1971-ben jelent meg a venezuelai szerző, Ludovico Silva rövid könyve Marx irodalmi stílusa címmel, amelyet olaszul a Bompiani adott i 1973-ban. Azt hiszem, ma már beszerezhetetlen, és megérné utánnyomni. Silva aprólékos elemzésnek vetette alá az egész marxi életművet, rekonstruálva Marx irodalmi fejlődésének történetét is (kevesen tudják, hogy verseket is írt, bár - azok szerint, akik olvasták - szörnyűeket). Meglepő, hogy a Kommunista Kiáltvány-nak csak néhány sort szentelt, talán azért mert nem tartozik a kifejezetten személyes alkotások közé. Nagy kár, hiszen elsöprő erejű szövegről van szó, amely képes az apokaliptikus hangvétel és az irónia, a hatásos szlogenek és a világos magyarázatok váltogatására, és amelyet (ha a kapitalista társadalom valóban bosszút akar állni azokért a kellemetlenségekért, amelyeket ez a néhány oldal okozott neki) még mai is vallásos áhítattal kellene elemezni a marketingiskolákban.

Beethoven Ötödik-jéhez hasonlóan hatalmas dobütéssel kezdődik: „Kísértet járja be Európát” (ne feledjük, hogy közel vagyunk még a gótikus regény romantika előtti, illetve romantikabeli virágkorához, és a kísérteteket komolyan kell venni). Közvetlenül ezután a társadalmi konfliktusok története következik madártávlatból, az ókori Rómától a burzsoázia megszületéséig, illetve kibontakozásáig; az utóbbi előretörésének szentelt sorok jelentik ezen új „forradalmi” osztály eredetmítoszát, amely a liberalizmus hívei számára máig érvényes. Látjuk ) és ez a „látjuk”úgy értendő, mintha valamiféle filmről lenne szó), amint ez az új, ellenállhatatlan erő, az újabb felvevőpiacok iránti szükséglettől hajtva, az egész földkerekséget körbejárja (szerintem itt Marx mint zsidó és mint messianisztikus gondolkodó a Teremtés könyvének elejére utal); távoli országokat forgat fel és alakít át, mert termékeinek alacsony ára nehéztüzérség, amellyel még a kínai nagy falat is lerombolja, és megadásra készteti a legmegátalkodottabban idegengyűlölő barbárokat is; saját hatalmának jeleként és alapjaként városokat hoz létre és tesz naggyá, multinacionalistává válik, globalizálódik, sőt a nemzeti irodalmon túllépve feltalálja a világirodalmat. i

E dicshimnusz után (amelyet az őszinte csodálat tesz hatásossá)drámai fordulat következik: a varázsló rádöbben, hogy nem képes uralni az általa felszabadított föld alatti erőket, akit az általa előidézett túltermelés fojtogat, arra kényszerül, hogy maga adjon életet saját sírásójának, a proletariátusnak.

Most lép színpadra ez az eleinte megosztott és zavaros, új erő, amely - a géprombolás során meggyengülve, majd a burzsoázia előretolt egységeként ara kényszerülve, hogy, hogy saját ellensége ellenségei (az abszolutista monarchia, a földbirtok, a kispolgárság) ellen harcoljon - lassacskán magába olvasztja azokat az ellenfeleit, akiket a burzsoázia proletárrá tett (a kézműveseket, a kiskereskedőket, a birtokos parasztokat), a lázadás szervezett harccá válik, s a munkások kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, egy további olyan hatóerőnek, a kommunikációnak köszönhetően, amelyet a burzsoázia a saját hasznára hozott létre. A Kommunista kiáltvány itt a vasutat hozza fel példaként, de gondol az új tömegkommunikációs eszközökre is (ne felejtsük el, hogy a Szent család-ban a kollektív képzelet modelljeként Marx és Engels hasznosítani tudták a korszak televízióját, vagyis a ponyvaregényt,és ideológiáját kritizálva az általa népszerűvé tett nyelvezetet és szituációkat használták.)

Ekkor lépnek színre a kommunisták. Még azelőtt, hogy programszerűen ismertetné, kik ők és mit akarnak, a Kommunista kiáltvány (páratlan retorikai húzással) a kommunistáktól rettegő burzsoázia nézőpontjából vet fel néhány riasztó kérdést: szóval ti meg akarjátok szüntetni a magántulajdont? nőközösséget akartok? szét akarjátok zúzni a vallást, a hazát, a családot?

Itt a játék kifinomultabbá válik, mert a Kommunista kiáltvány mindezekre a kérdésekre igenlő választ látszik adni, mintha hízelegni akarna az ellenfélnek - majd egy váratlan ütéssel elevenébe talál és elnyeri a proletár közönség tetszését … Meg akarjuk szüntetni a tulajdont? De hisz a tulajdonviszonyok mindig is változásoknak voltak alávetve! Vagy talán a francia forradalom nem szüntette meg a feudális tulajdont a burzsoá tulajdon javára? Meg akarjuk szüntetni a magántulajdont? Micsoda ostobaság, hiszen nem is létezik, a népesség egytizedének kezében van a kilenctized kárára. Egyszóval azt vetitek a szemünkre, hogy a „ti” magántulajdonotok akarjuk megszüntetni. Valóban, ezt akarjuk.

Nőközösség? Hogyisne, mi inkább a nők termelőeszköz jellegét akarjuk megszüntetni. Úgy látjátok, hogy mi nőközösséget vezetünk be? A nőközösséget ti találtátok ki, ti, akiknek nem elég a saját feleségeteknek a használata, hasznot húztok a munkásokéiból is, és legfőbb szórakozásként űzitek egymás feleségének elcsábítását. A haza szétzúzása? Hát hogyan vehető el a munkástól az, nincs nekik? Mi épp azt akarjuk, hogy miután kivívták a győzelmet, nemzetté szervezzék magukat…

És így tovább, egészen a vallás kérdésére adott válaszig, a sejtetés e mesterművéig. Az ember azt a választ várná, hogy „mi ezt a vallást akarjuk szétzúzni”, de a szöveg nem így fogalmaz: úgy vet fel egy ilyen kényes problémát, hogy látszólag átsiklik felette, sejtetni engedi, hogy minden átalakulásnak megvan az ára, de nem érdemes ajtóstul rontani a házba.

Ezután következik a legelméletibb szakasz, a mozgalom programja, a különféle szocializmusok kritikája, de ekkorra az olvasót már magukkal ragadták a korábbi oldalak. Ha pedig a programatikus részt túl nehéznek éreznénk, végső fordulatként két egyszerű, könnyen megjegyezhető s (úgy tűnik) nagy hatást kiváltó szlogen nyújt megkönnyebbülést: „A proletárok csak láncaikat veszthetik” és „Világ proletárjai egyesüljetek!”

Emlékezetes metaforák kitalálásának egyértelműen költői képességén túl, a Kommunista kiáltvány politikai (és nem csak politikai) retorika mesterműve; az iskolában ugyanúgy foglalkozni kellene vele, mint Cicero Catilina elleni szónoklataival, illetve Shakespeare Marcus Aureliusának Caesar holtteste felett elmondott beszédével. Már csak azért is, mert Marx jóféle klasszikus műveltségét alapul véve, nem elképzelhetetlen, hogy épp ezek a szövegek szolgáltak mintául.

 

i Amikor ezt a cikket írtam, vitán felül szó volt már a globalizációról, és a kifejezést nem véletlenül használtam. Ma azonban, amikor mindannyian érzékennyé váltunk a problémára, valóbban megéri újraolvasni ezeket a sorokat. Lenyűgöző, ahogy a Kommunista kiáltvány már százötven év távlatából megszületni látta a globalizáció korszakát és azokat az új erőket, amelyeket felszabadított. Rávilágít, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus kiterjedése során bekövetkezett váratlan esemény (amely a berlini fal ledöntésének és az internet megjelenésnek köszönhető), hanem sorsszerű terv, amelyet akarva-akaratlan a felemelkedő új osztály vázolt fel, jóllehet akkoriban a piacok kiszélesítésének legkényelmesebb (bár egyszersmind legvéresebb) útját gyarmatosításnak nevezték. Érdemes továbbá elgondolkodni azon a figyelmeztetésen is, (nem a polgároknak, hanem a munkásoknak, a munkavállalóknak), hogy globalizáció folyamatában minden új erő eleinte megosztottnak és zavarosnak mutatkozik, puszta géprombolásra törekszik, és ki van téve annak, hogy az ellenfél saját ellenségeivel szemben használja fel.

 

Gacser Ottó fordítása

 

/In: Umberto Eco: La Mancha és Bábel között. Irodalomról. Európa Bp., 2004. p. 40-45/

 

 

 

 

 

Portugál cikk a salazari kor mai hatásairól

Caros amigos,

Quero em nome da União de Resistentes Antifascistas Portugueses, URAP, saudar os presentes nesta iniciativa organizada pelo Grupo Confederal GUE/NGL, que consideramos da maior actualidade e importância.

A URAP, herdeira da Comissão Nacional de Socorro aos Presos Políticos – criada em 1969, em plena ditadura fascista em Portugal – e organização membro da Federação Internacional de Resistentes (FIR), tem através da sua acção lutado contra o branqueamento do fascismo e alertado para o perigo dos recorrentes ataques às liberdades e direitos, à democracia, à soberania nacional, e da promoção de forças de extrema-direita e fascistas – tanto em Portugal, como na Europa e no Mundo.

Actualmente e em diversos países da Europa – incluindo na União Europeia – são preocupantes os graves ataques aos valores e direitos democráticos, que se verificam no plano político, económico, social e cultural.

Neste quadro, é particularmente perigosa a campanha que, sob os mais diversos pretextos, visa descredibilizar as conquistas democráticas e direitos históricos alcançados por décadas de lutas populares. Uma campanha que, utilizando a aparente denúncia dos problemas sentidos pelos trabalhadores e os povos e escamoteando as suas verdadeiras causas, transporta consigo não apenas a ameaça de maiores derivas reaccionárias, mas de concepções e práticas fascizantes – como o discurso contra os partidos políticos em geral ou os sindicatos e outras organizações dos trabalhadores. Uma campanha que, sob a falsa capa de ideias que se insinuam como 'inovadoras' e que escondem os seus verdadeiros objectivos anti-democráticos e reaccionários, tenta cavalgar e instrumentalizar justas reivindicações e anseios, para melhor expandir a sua influência.

Sabemos que a extrema-direita e o fascismo – que foram derrotados pela luta dos povos no século XX – estão a surgir de novo na Europa, ao mesmo tempo que o anti-comunismo e a falsificação da História estão a assumir cada vez mais um carácter 'institucionalizado', incluindo na própria União Europeia.

Em diversos países, forças de extrema-direita – e os seus valores retrógrados – são promovidas pelos grandes órgãos de comunicação social dominados pelos grandes interesses económicos, alcançando importantes resultados eleitorais, sendo que algumas daquelas forças participam já em governos.

Com diferenças e até contradições entre si, estas forças procuram ocupar o espaço de partidos – sociais-democratas e de direita – descredibilizados e desgastados pelas suas políticas de brutal agudização das desigualdades sociais, de ataque a direitos, de promoção da precariedade laboral e do empobrecimento, de um futuro sem perspectivas e sem esperança.

O ressurgimento da extrema-direita, de forças fascistas, dos seus valores reaccionários não é, nem espontâneo, nem inocente. Como a história nos ensina, estas forças são utilizadas – nomeadamente em períodos de crise – pelos grandes interesses económicos e financeiros para combater aqueles que efectiva, coerente e organizadamente se batem em defesa dos direitos e do progresso social, da soberania, da democracia, da paz.

Também nós na URAP consideramos que as forças e interesses dominantes da União Europeia não podem conter esta ameaça, porque são precisamente as suas políticas que as promovem e alimentam. Também nós consideramos ser verdadeira a asserção de que «só as forças do progresso, as forças que lutam pelos direitos laborais e sociais, bem como pela soberania dos povos, podem ser o bastião da resistência à extrema-direita e ao fascismo» e de que só através do fortalecimento daquelas será possível travar-lhes o passo.

Consciente que quase não há espaço para as vozes que se apresentam fora do pensamento dominante, a URAP continua empenhada na mobilização dos democratas para dar combate ao ressurgimento das concepções e projectos mais reaccionários e promover uma participação política que responda efectivamente aos problemas e anseios dos trabalhadores e dos povos.

A URAP não deixa cair no esquecimento a luta de milhares de antifascistas que dedicaram as suas vidas, e muitos entregue a própria vida, pela liberdade dos seus povos. Para além deste importante trabalho de combate à revisão da História, a URAP tem tido activa participação na solidariedade com os povos que lutam pela sua soberania, pela democracia, pela paz.

Conseguimos, com a nossa persistente luta e com a de todos os democratas que nos acompanharam, que o Forte de Peniche – prisão símbolo da repressão fascista em Portugal, onde tanto se sofreu e onde tanto se lutou – não fosse transformado numa pousada turística, mas sim num Museu da Liberdade e da Resistência. O livro sobre a história do Forte de Peniche e com o nome de todos os presos políticos – numa investigação feita pela URAP e pela Câmara Municipal de Peniche –, vai na 4ª edição e tem sido apresentado em várias sessões por todo o País.

A URAP desenvolve semelhante intervenção relativamente a outras prisões onde o fascismo português encarcerou e assassinou vários resistentes antifascistas, como o Campo de concentração do Tarrafal, em Cabo Verde, ou os Fortes de São João Baptista e São Sebastião, nos Açores, entre outras.

Vamos continuar a participar nas comemorações da Revolução de Abril – que este ano assinala o seu 45º aniversário –, promovendo sessões em escolas, com a colaboração de professores e de Câmaras Municipais, onde milhares de jovens que nunca viveram o horror do fascismo tomam contacto com aqueles que o combateram e que exortam a juventude a continuar a resistir e a lutar pelas liberdades democráticas e pelos direitos conquistados com o 25 de Abril de 1974 – que pôs fim a 48 anos de ditadura fascista em Portugal.

A URAP participa nas comemorações populares do 25 de Abril e do 1º. de Maio – dia internacional do trabalhador –, não como um ritual saudosista, mas como momentos altos de afirmação de que o povo português não quer voltar ao passado, aos tempos negros do fascismo.

O facto de Portugal ter vivido 48 anos de ditadura fascista e ter realizado uma Revolução com profundas raízes populares e que foi responsável por profundas transformações democráticas, faz com que tenha, de certa forma e até ao momento, passado à margem destes fenómenos.

Entretanto, em fase embrionária, começam a ser promovidas tentativas de, através dos grandes meios de comunicação social, dar palco a grupos e indivíduos de extrema-direita e fascistas, de é são exemplo a tentativa por parte de elementos da extrema-direita e de outros sectores em Portugal da inadequada apropriação dos “coletes amarelos”, e que não tendo obtido qualquer apoio popular, foram alvo de uma gigantesca exposição e promoção mediática.

Ou o exemplo de uma recente entrevista num canal de televisão a um líder de um pequeno grupo neonazi – anteriormente preso por ligação a um assassinato de cariz racista –, onde este expressou o desejo de um novo Salazar em Portugal. Entrevista que mereceu a queixa da URAP à Entidade Reguladora da Comunicação Social, uma vez que a Constituição da República Portuguesa proíbe (inserir texto do artigo da CRP).

Ou ainda o exemplo da convocação de uma manifestação por parte da extrema-direita, para o próximo dia 1 de Fevereiro, igualmente em torno da figura do ditador fascista Salazar – tendo a URAP já intervido junto de entidades ao mais alto nível do Estado português para que essa provocação não possa ir por diante.

Como se pode constatar, parece claro o aproveitamento dessas águas turvas, que traduz a intenção de certos sectores em Portugal de um ajuste de contas com a Revolução de Abril e o regime democrático que a Constituição da República Portuguesa consagra – obscura intenção a que devemos estar atentos e combater firmemente.

A acção da URAP é necessária, porque o combate ao perigo do fascismo, com velhas e novas 'roupagens', exige que não se ignorem as lições da História.

Precisamos muito da unidade de todos os democratas para que não esmoreça a consciência antifascista perante os enormes perigos com que o mundo está confrontado, só esta unidade e luta comum pode fazer face à extrema-direita e garantir os direitos e as liberdades democráticas aos povos.

Academic freedom under drastic attack

No question, Orbán's regime is like this. They want to reign in all areas of life. One could say, that this is the nature of exercising power, but what's the point when rulers decisions are becoming obviously counterproductive. What is the point of an open attack against the knowledge-based society. Orban's extreme right ruling is increasingly unpredictable. More and more people are asking, are the intellectuals the academicians the new enemy?

 

It all started with the Fidesz era, with retirements over age 65, payment withdrawals, and by the appointments of university chancellors. The task of these government officials was to supervise not only financially but the daily life of universities. Students and teachers were shouting together on the streets of Budapest; "Free Country, Free University." Then, still many people believed that the democratic system still works on a certain level and there will be some type of reaction to the protests. People were hoping in some type of compromise solution. But Orbán' system works differently. With retirements, with firing, with such intimidations, where students were afraid of not to be admitted, they were afraid that because of a Facebook comment, or because of a photograph taken at a protest will not be able to make their exam, etc.

 

The next big step of mental well poisoning was the comma running and expulsion of the Central European University. To make it clear, our government founded a university as the main enemy of Hungary. Then it was hard to imagine that this idiocy could be exceeded . But they were able to do that. The newest enemy is the Hungarian Academy of Sciences (MTA). The goal is to significantly cut their modest budget, and to assign the independent scientific body to a minister. This would mean the disappearance of several prominent scientific institutes.

 

Today the demonstrators surrounded the reputable Budapest building, while the presidency of MTA discussed the topic. As a result, the scholarly body will boycott the plan. The long term result cannot be judged today. The question is; what comes next? Orbán`s autocratic system less and less tolerates the autonomous institutions and individuals.

 

Budapest, 12 February 2019.

 

György Droppa

 

Neo-Nazis march again in Budapest

Every year in early February domestic and foreign far right groups celebrating the „breakthrough” of German and Hungarian forces on February 11, 1945 from the city of Budapest, which was surrounded by Soviet troops on all sides. In December 1944 two Soviet peace parliamentarians were killed when they were trying to convey an ultimatum.

The siege of Budapest lasted 64 days and was one of the bloodiest encounters of the war. Hitler forbade the German military to abandon the city or to try to escape before the total encirclement of Budapest took place. The fights went on from streets to streets and the frontline often changed.

 

Between December 24 and December 27 the Red Army managed to surround the Buda side of the city. The Soviets reached Pest in January and by January 17 they liberated the Pest ghetto. The siege of Buda started on January 20 and lasted until February 11.

 

So, this is the „Day of Honor” the Hungarian, German and Austrian neo-Nazis, as well as from other neighbouring countries (e.g. Ukraine, Slovakia, Romania, Serbia, etc.) remember every year in early February. According to their website the walking tour is organized „in remembrance of those Hungarian and German soldiers who in World War II heroically defended Budapest and Western Europe from the Bolshevik Red Army.”

 

As always, some of the Budapest anti-Fascist groups (about 150 people, mainly young ones holding red flags and a lot of them is a close ally of Attila Vajnai`s Workers Party of Hungary 2006) went out to protest against the „Day of Honor” on February 9. This year, the neofascists were banned to gather in the Buda Castle district, because since the beginning of this year it has been a new governmental area with Orbán`s office, similarly to the infamous Horthy time in the inter world war period. The neo-Nazi groups, with about 300 Hungarian and foreign participants claiming themselves as only „tradition-keepers” were holding their rally on Buda side in Városmajor near the rebaptized from Moscow Square to Széll Kálmán Square. They were dressed in black, in SS uniforms and with swastikas. The foreigneres were even ready to pay EUR 10/person (about HUF 3,200, while the Hungarians HUF 2,000) as a participation fee, and looked happy because they are banned to hold such neofascist demonstrations in their home country. This phenomenon is another brilliant example of the right wing shift of the Hungarian political life. It is also an alarming and dangerous development in Hungary that the ruling Fidesz encourages to produce falsified accounts of our history from a far right perspective. On top of that it is sad to see that neither of the parliamentary opposition parties supported the antifascist demonstrations.

 

The most significant negative development, however is that the opposition parties are accepting the previously hard-core far-right Jobbik party as „their partner” while Attila Vajnai`s party being a Communist is excluded from the anti-Orbán coalition.

 

The 18th State of Nation Address of PM Viktor Orbán was given at Várkert Bazár (at the foot of the Castle Area) on Buda side on February 10. It was the first time that the venue was hermetically closed for the public, it was surrounded by heavy blocks of concrete, covered by black canvas. The audience of Orbán`s State of Nation Speech was transported there by big buses. An all-opposition demonstration was organized with about 1,000 people against Orbán`s dictatorship in front of János Áder`s, State President`s Office in the Castle.

 

Well in advance of Orbán`s speech it was clear that a new political situation is emerging in Hungary before the oncoming EUP elections. It was not a surprise that Orbán had ramped up his populist rhetoric claiming that Hungary is the last resort to fight against the „islamization” of Europe. Orbán called the Hungarian opposition as „a bunch of pro-immigration politicians who are kept on a respirator by George Soros and the EU bureaucrats”. His rhetoric might strengthen the hand of those calling for Orbán’s right wing populist party Fidesz to be ousted from the European People’s party.

 

These are the antecedents of Mike Pompeo`s visit to Budapest on February 11. Orbán`s illiberal rule will be the focus of the discussions. U.S. diplomacy toward Hungary is entering a new phase as Washington strengthens its efforts to counter Russia’s and China’s growing influence over central Europe. Pompeo is seemingly concerned about democracy, but his real aim is to bolster security relationships with Hungary and to conclude deals of defense cooperation (i.e. selling US air-defense missiles to the region).

 

Pompeo is scheduled to meet with Hungarian civil society leaders before seeing local officials and will also announce a new program to support independent media in central Europe. Orbán has tightened his grip on civil society organizations, news outlets and academia to create a state modeled on the likes of Russia and Turkey.

 

 

Budapest, 11 February 2019.

 

Matyas Benyik and György Droppa

 

Droppa György: Éhségmeneten - cikk az Új Irás folyóiratból

Droppa György a Baloldali Sziget Fesztiválon Horányban 2018. augusztus 24.

 

Attila hív.

– Holnap jössz a Éhségmenetre?

A kérdés felkészületlenül ért. Hallottam, sőt értettem is, amit mondott, sőt a menetet szimpátiával követtem, de hirtelen nem tudtam megszólalni. Az ország több pontjáról is indultak éhségmenetek, és aki járt Szabolcs-Szatmár-Bereg vagy Borsod kisfalvaiban, nem csodálkozik. Egy órája tán, mosogatás közben hallottam a híradó tudósítását, a mosogatószivaccsal a kezemben odaléptem, hogy lássam is. Nem voltak túl sokan, zászlókkal vonultak, a szívem velük volt, de leginkább az zavart, hogy nem zártam el a vízcsapot. Azon járt az eszem, hogy míg ők róják a kilométereket, én jóllakottan pazarlom a vizet.

– Hallottál? – kérdezte Attila.

– Igen, hallottalak. Szívesen mennék, de nem megyek. Nem akarok nevetségessé válni. Tudod, én még soha életemben nem éheztem. Ha valaki meglát egy híradásban, én ezeknek az embereknek nem segítek, hanem ártok.

Ati sem válaszolt azonnal.

– Tudod, az a cigány költő is jönne velünk, nem messze az Örstől lakik egy lakótelepen, meg Kriszta is jönne. Nekünk meg nincs kocsink.

Kezdtem szégyellni magam. Itt ülök, teljes kényelemben, miközben hátamnak feszül egy tele hűtőszekrény.

– Hát miért nem ezzel kezdted? Oké, jövök, és majd jól a fejemre húzok egy meleg sísapkát.

Este még tájékozódtam a netről, de a cinikus újságcikkeket nem olvastam végig.

Induláskor a kocsit le kellett takarítani, az úttesten a hó azonnal elolvadt. A fővároson túl a hó még nem. A menet aznap Hatvanból indult, céljuk Gödöllő volt. A csúszós, latyakos úton csak lassan haladtunk, így alaposan elkéstünk. A velünk szemben közeledő menettel Hatvan és Aszód között félúton találkoztunk. Utasaim kiszálltak, és csak abban a pillanatban fogtam fel, hogy nem kell a sapkámat erőteljesen a

fejemre húzni, mert ha csatlakozni akarnék a menethez, a kocsit ott kell hagynom az országúton. Így mihelyt tudtam, megfordultam, és leelőztem a csapatot. Várnom kellett az előzéssel, míg nem volt szembeforgalom, különben beterítettem volna őket a sókásás latyakkal.

Előre mentem Aszódra, és leparkoltam a főtéren.

Körbejártam a kihalt főteret, és betértem a városon áthaladó országút melletti kocsmába, ahol három gárdaegyenruhás férfi iszogatott. Úgy tervezték, majd kiállnak a kocsma elé, ha jön a menet. Nem szerettem volna velük mutatkozni, így elindultam a menettel szemben. A csapat ebéd utáni hangulatban volt, és a rendőrök épp magyarázták, hogy a kemény időjárás miatt csak úgy garantálhatják a felvonulók épségét, ha kettes oszlopban haladnak. Beállva a sorba én is társat kaptam. Felül rendesen fel volt öltözve, de oda nem illő gumipapucsát nem tudtam nem észrevenni. Szótlanul haladtunk egymás mellett, mikor megkérdeztem társamat, honnan jött.

– Perecesről, illetve Pereces mellől.

– Aki a moziban árul? – Elmosolyodott, de nem válaszolt. Sokan elnyomhatták már ezt az ócska poént. – De a menet Miskolcról jön.

– Annak, akinek.

– Oda, gondolom, busszal mentél.

– Mentem volna, ha lett volna pénzem.

– Így oda is gyalog mentél?

– A’.

– Munkád van?

– Van..., illetve nincs.

– Most van vagy nincs?

– Van, de nincs mindig. Néha van, akár két-három hónapra is, máskor meg nincs.

– És ez mitől függ?

– Nem mitől, kitől... A polgármestertől.

– Közmunkás vagy?

– Az.

– Az a negyvenhétezer forintos?

– A’.

– És meg lehet abból élni?

– Meg... De nehéz.

– Miért?

– Mert az asszony rokkant. Le van százalékolva, alig tud felkelni az ágyból, csak segélyt kap, meg ott a gyerek… Az pedig sohase dolgozott.

– És ebből hogy tudtok fűteni?

– Józsi rendes.

– Ki a Józsi?

– Hát a körzeti megbízott. Néha nálunk jár. Már volt, hogy elkapott. Le kellett raknom a fát a bicikliről, úgy mentem érte a sötétben.

– Elengedett?

– E’. ... Pedig be is vihetett volna. Nem ez volt az első eset... Én már voltam benn, nem volt azzal nekem semmi bajom. Fűtenek is, a kaja is jó, csak az asszony…

– Azzal mi lenne?

– Azt a Józsi is tudja. Pénz és ellátás nélkül... Nagyon jó nő volt. Bejött Miskolcra, ott várt az állomásnál. Elvette a pénzt, aztán hazamentünk... Hát így volt. Aztán visszaadott egy százast, és én elmentem a kocsmába. Ott én fizettem, amíg tartott a pénz. Nagyon szerettek. Pesten dolgoztunk. Építkezéseken. Már a vonatra is úgy mentem, hogy vittem egy üveg pálinkát. A kupéban mindenkinek adtam. Jó érzés volt.

– Meg ne haragudj, hogy megkérdem, de a közmunkási bérből hogy fizetitek a villanyszámlát?

– Azt jól.

– Hogyhogy?

– Már három éve elvitték a villanyórát.

– És hogy világítotok?

– Hát megoldjuk. Hol lámpával, peróleumossal, hol gyertyával. Hozzá lehet szokni.

– Kenyeret hogy vesztek?

– Azt nem veszünk, mert drága.

– Mit esztek helyette?

Innen nem tudom felidézni a párbeszédet, mert valamiféle olajütőről beszélt, hogy ott kapnak valamilyen pogácsát, néha egész sokat, és időnként ingyen is odaadják. Egy malomról is beszélt, ahol a

gabonának megmarad valamilyen nagyon egészséges mellékterméke, amit a „malmosok” nem tudnak eladni, aztán otthon mindezt összegyúrják, és lapos pogácsákat sütnek belőle a vaskályha lapján.

– Meg is kínálnálak vele, ha nem ismered – mondta. – Ide nem hoztam magammal, mert ide nem kell, itt adnak enni. Nagyon jó a koszt.

Miközben ezt mondta, már messze túlhaladtunk nemcsak az autómon, hanem a településen is. Úgy gondoltam, ideje visszatérnem. A zsebemben turkáltam. Nem akartam elővenni a pénztárcámat, mert megalázónak tartottam volna, és persze azt sem akartam, hogy lássa, mennyi pénz van nálam. Hazáig tankolnom is kell, arra is felkészültem. Néhányszor oldalra pislantva kihúztam a zsebemből egy ötezrest. Tudtam, hogy a tízezres mellett az lapul.

– Már nem tudok tovább menni – mondtam, és átadtam a kossuthos bankót. Pontosabban átadtam volna, ha átvette volna. Nem szólt semmit, csak feltette a kezét. Csendben mentünk egy darabon, mikor megszólalt.

– Ez túl sok. Nem fogadhatom el.

Így a zsebembe gyűrtem az ötezrest, elővettem a pénztárcámat, és kivettem belőle egy kétezrest. A kezét ismételten fölemelte, de már nem beszélt. A kabátzsebébe tuszakoltam, elköszöntünk egymástól, és kezet fogtunk.

Este még láttuk egymást. Visszamentem a kocsihoz. A menetet hamar utolértem. Attila integetett, hogy az egyik srácnak teljesen átázott a cipője, be tudnám-e vinni Gödöllőre, az MSZP helyi irodájába. Elvittem, ott vártuk be a menetet. Akkoriban már nagyon rossz véleményem volt az MSZP-ről. Egész elméletem volt arról, miért büntették őket meg ennyire a választók, miért amortizálódott le a tagságuk. Az ajtóban úgy éreztem, ha ott belépek, a maradék reményemmel is felhagyhatok. Persze beléptem, és hosszú idő után egyszerű, de jó dolgokat tapasztaltam. Asszonyok jöttek, házi süteménnyel, házi pogácsával, nagy tálca lilahagymás zsíros kenyérrel és más finomságokkal. Úgy másfél-két óra múlva az én emberem is megjött, kipirult arccal. Mikor elment mellettem, rám simított. Cserzett arcának képét azóta őrzöm.

 

Másnap vagy harmadnap érte el a „Munkát, kenyeret!” jelszóval vonuló menet Budapestet. Az Országházig gyalogoltak, ahol kifeszített, nagybetűs poszter várta őket a lánccal védett területen belül: KÖSZÖNTJÜK A SZOCI HATALOMÉHSÉG MENETÉT! Ott már nem voltam velük, már csak elképzeltem, hogyan történhetett.

Forrás: http://ujiras.hu/2018/12/06/droppa-gyorgy-ehsegmenet/

Droppa György: Belső migrációban

 

 

DroppaGyörgy

Belső migrációban

A láb erősebb, mint a kéz

 

– Az ember lába erősebb, mint a keze. Begurul egy kamion, azokkal a ménkű nehéz, 300 kilós, műanyagba csomagolt körbálákkal, a sofőr kicsit megdönti a platóját, és a 38 bála legurul az út mellé. Hol szalma, hol széna. Mi mindig a legolcsóbb bálákat vesszük, ezért gyakran nedvesek, és még nehezebbek. A bálatárolóig nem tud elmenni a kamion, mert a sofőr nem vállalja a rizikót. Ha csak egy kereke beragad, kipörög, megvan a baj. Aztán a főnök megrendel egy célgépet, amely kazalba rakja a bálákat. Ez a gép ritkán érkezik együtt a kamionnal. A lovardában meg rendnek kell lenni. Jön a főnök vagy a lótulajdonos, és mindenért szól, ezért a bálákat nem hagyhatom az út mentén. Ha szétszedem őket, tönkre mennek az esőtől. A traktorral nem tudom elhúzni, mert szétszakad, hát megpróbálom beszúrni a traktor kétágú tüskéjét, de ez nem mindig sikerül. Ilyenkor marad az izomerő. Az ember nekifeszül, és taszigálja. Hamar rájön, hogy az ilyen munkához legalább ketten kellenének, de mit csináljon, ha egyedül van.

A mi lovardánkban 13 ló van. Tíz tulajdonos fizet, három ló meg a főnöké, aki azt mondja, tíz ló még egy embert is alig tud eltartani, ne reméljek fizetésemelést. Úgyhogy neki kell feszülni a báláknak. A legjobb háttal, apró lépésekkel tolni. A kezemmel és a fejemmel megtartom, nehogy visszaguruljon. Lejtő alig, de a legkisebb buckát is nagyon megérzem. A múltkor a másodiknál begörcsölt a lábam. Ezért abbahagytam a melót, de így is megszóltak. Az a baj, hogy az ember nem tudja rendesen kipihenni magát. Elvileg van munkaidő, de ha azt betartanám, még rosszabb lenne. Itt nem lehet reggel az ágyat nyomni, mert ha legkésőbb fél ötig nem vezetem ki a lovakat egyenként, teleszarják az istállót, és sokkal többet kell takarítanom utánuk. Így megy ez mindennap. Kivéve szombaton, mert az a szabadnapom. Aznapra egy fiatal lányt szerződtet a főnök. A lovakat szereti az a lány, legszívesebben mindig lovagolna. Dolgozik az istállóban is, de nekem vasárnapra sokkal több takarítani valóm marad. Nem is tudom, azt hiszem, úgy állapodott meg a főnökkel, hogy a munkabérét lelovagolja.

– Ezek szerint neked nem volt meg a heti két pihenőnapod?

– Nincs. A százezer forintos bérből nem lehet az egyről a kettőre jutni. A bérem kilencvenről indult, százig emelkedett. Ezért szombatra munkát vállalok. Fűnyírást, avarsöprést, kertgondozást, effélét. Az nem olyan kemény, de meg kell csinálni. A munkát még csak bírnám, de az alvás hiányzik. Éjszaka egyedül vagyok a telepen, így ha jön valaki, vagy nagyon ugatnak a kutyák, én kelek fel, úgy hogy gyakorlatilag éjjeliőr is vagyok. Amolyan pizsamás éjjeliőr. Olyan alkut kötöttem a főnökkel, hogy „illik állandóan figyelnem”, mert a szállásért külön nem kell fizetnem. Mármint ha azt a kicsi szobát szállásnak lehetett neveznem.

Szeretem a meleg ételt, szakács szerettem volna lenni, de nem vettek fel szakácstanulónak. A lovardában főzésre sem igen volt idő, mert mindig akadt tennivaló. A főzéshez pedig időre van szükség, a fazekat nem ajánlatos őrizetlenül hagyni, és vásárolni is kell. Szombaton szoktam elintézni, de ha valami elfogyott, húzták a szájukat, ha elkéredzkedtem. Baj volt az is, hogy ott a tanyán nem voltak nők, illetve akik voltak, nem lovászt keresnek. Így aztán legfeljebb vásárláskor találkoztam magamfajta emberekkel. Aki napi 14 órát dolgozik, és esetleg éjszaka is felkeltik, nagyon el tud fáradni. Az elődöm is ezért ment el. Hivatalosan ő is ott lakott, de besötétedés után hazament; neki volt hova. Így aztán nem csoda, hogy éjszaka eltűnt néhány kerti szerszám vagy a konyhakert termése.

– Napi 14 óra munka után fizettek, annyira voltál bejelentve?

– Nyolc órára jelentettek be, azt hiszem, hivatalosan nem is lehet 14 órát dolgozni.

– A lovarda előtt hol dolgoztál?

– Egy kertészetben.

– Onnan miért jöttél el?

– Mert kiderült, hogy be sem jelentettek. Mindenki megöregszik egyszer. Nem szeretnék öreg koromra koldusbotra jutni. Ráadásul a kertészetből ősszel elküldtek munkanélkülire. Nem volt meg a 160, munkával eltöltött napom, így aztán segélyt sem kaptam. Amit nyáron megkerestem és félretettem, télen elköltöttem. Nem akartam továbbra is állandóan helyben járni.

– A mostani helyed milyen?

– Itt órabérben dolgozom, egy óra 800 forint. Áprilistól szeptemberig a fűkaszát tolom. A város minden vizesárkát ismerem. Kemény munka ez a tűző napon. Normál esetben napi tíz óra a munkaidő, de vacsora után visszamegyek locsolni további két-, két és fél órára. Télen egy börzsönyi tanyára járunk dolgozni. Ott a főnöknek van öt-hatszáz birkája. Mindig ő mondja meg, mit csináljunk. Különösen

kemény a meló, ha a 30-40 kilós állatokat nyírásra kell előkészíteni. A nedves birkát erősen meg kell tartani. Van persze fakitermelés, hólapátolás és sok másfajta feladat is, de télen így is kevesebb a leszámolható munkaóra. Ősztől tavaszig gyakran esik az eső. Ilyenkor a főnök telefonál, hogy ne menjek, esőnap lesz. Az persze nem fizetős.

– Erdélyből miért jöttél el?

– Nehezen hagytam ott, mert nagyon szép vidéken laktam. Állásom is volt. Asztalos voltam egy asztalosműhelyben, Kovászna megyében, közel Sepsiszentgyörgyhöz. Jöttem, mert nagyon megsűrűsödött körülöttem a levegő. A téesz megszűnt, és a mamám elveszítette az állását. A nyugdíjkort még nem érte el, a munkában eltöltött évei száma sem volt elegendő, és a három gyerek ellenére sem mehetett nyugdíjba. Apám bányában dolgozott, először kőbányában, majd szénbányában. Azt mondta, azért iszik, mert a szénpor kaparja a torkát. Nagyapám szólt is neki, hogy mértékkel igyon, de rá se hallgatott. Többször ki is rúgták a bányából, de mindig visszavették. Mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, kirúgták, de az italozással mindenki életét megkeserítette. Ezért inkább elmenekültem.

Olvastam egy hirdetést, hogy Tatabányán várnak embereket könnyű fizikai munkára. Három hónapig voltam ott, de nem sikerült a teszt. Telefonalkatrészeket szereltünk (volna) össze. Azt mondták, rövidlátó vagyok, az a munka nem nekem való. Bizonygattam, hogy nem vagyok rövidlátó, a legkisebb betűket is el tudom olvasni, de eltanácsoltak. Végül a sógorom, aki már korábban átjött Magyarországra, szerzett nekem munkát egy kertészetben, de erről már beszéltem.

– Hogyan sikerült itt Magyarországon élned?

– Nem volt könnyű, de míg anyám élt, még támogatni is tudtam a szüleimet. Az én segítségemmel tudtak bútort venni, küldtem pénzt tűzifára, meg hét tonna malátára is, takarmánynak a disznóknak. Ám otthon rosszabbodott a helyzet. Apámat megrúgta a hasán egy tehén, fölszakadt a hasfala. Kórházba került, de félrekezelték. A bajnak ezzel sem lett vége, mert Alzheimer-kóros lett, és az állapota gyorsan romlott. Anyám meg rákos lett, és rövid időn belül mindkettőjüket elveszítettük. Ez a helyzet az őrületbe kergetett, és az örökség sem segített rajtam. Két lakás jut hármunkra. A telekkönyvekben is nagyon nehéz tiszta helyzetet teremteni, mert a tulajdoni lapok még a nagyszülők nevén vannak. A nyilvántartás elmaradt. Az otthoniak úgy tekintenek rám, mint aki már megoldotta az életét Magyarországon. Ha lenne félretett pénzem, itt vennék ingatlant, de minden nagyon drága. Ennek ma nincs realitása…

Így albérletben élek. Gyakorlatilag nem járok sehová, nincs rá időm. Nyáron, a legforróbb napokon lementem néhányszor a Duna-partra. Napjaim a munkahely és az albérlet között telnek.

Megoldást a testvéreimmel közös egyezség hozhatna, de az igazság az, hogy ma egyikünk sem látja a következő lépést. Mindannyian olyan kényszerben élünk, hogy muszáj az előző generáció vállára állni. Ezek a húsbavágó problémák nem fognak önmaguktól megoldódni. Jó lenne olyan végeredményre jutni, amelybe nem fogunk lelkileg és anyagilag megroppanni.

A múltkor a pék szórakozott velem a többi vásárló előtt, hogy ideje lenne már a lábamra állni, és ha így maradok, ha nem emberelem meg magam, egyedül maradok. Aztán hova is mennék? Gyűjtöm a pénzt, spórolok, de könnyű kiszámolni, mikorra lesz saját házam. Most megszereztem a jogosítványt. Teherautóra. Így talán jobb pénzű állást is vállalhatok, de sok a bizonytalanság.

– Az országot láttad már valamennyire?

– Igen, voltam a Balatonon.

– Mennyi időre?

– A főnök hajóját szoktuk vízre tenni, meg onnan kivenni, de azért láttam a Balatont. Tetszett.

 Az Akadémiai Kiadó által 1992-ben, kilencedik alkalommal, változatlan formában, az MTA Nyelvtudományi Intézete által, immár kétkötetes formában megjelentetett Magyar értelmező kéziszótár 956. oldalán a következő olvasható: migráció fn Tud Vándorlás, költözés. A lakosság belső ~ja. [nk:lat].

Nk.: nemzetközi. A kettőspont után annak a nyelvnek a neve áll, amelynek a legfőbb része volt a szó nemzetközi tételében (etimológiájában). Az értelmező kéziszótárban a migráns szó egyáltalán nem szerepel. Mai előfordulási gyakoriságának oka nyilvánvalóan politikai indíttatású. A belső migráció megnevezés használatára az elmúlt három évben a következő példákat találtam.

 Belső migráció: lassan kiürül Kelet-Magyarország – Alfahír.

Nyugatra tart a belső migráció – Népszava.

A nemzetközi migráció és a belső vándorlás – Sulinet Tudásbázis.

Nemcsak a kivándorlás, de a belső migráció is jelentős – Piac & Profit.

Város és vidék, belső vándorlás – KSH Népességtudományi Kutatóintézet.

Így hajtotta a belső migráció a lakásárakat – HVG.

A fenti példák kiegészítéseként belső migrációnak tartom azt, mikor azok költöznek a mai Magyarország területére, akik magyarnak tartják magukat, és akiknek magyar az anyanyelvük. Több százezren vannak, ezért erkölcsi szempontból is vizsgálni kell, miként fogadja őket a többségi társadalom, illetve milyen együttműködést kínál

nekik. Ha az anyaország polgárai helyzeti előnyüket kihasználják, nem lehet csodálkozni, ha távoli országok kényszerű vándorait hazánkfiai nem a Nyugat-Európában vagy az amerikai kontinensen elterjedt módon fogadják. Kézenfekvő tehát, hogy a politika, rövid távú érdekei érvényesítésére, az idegenektől való félelem ősi félelmeire épít, és kihasználja a nálunk boldogulást keresőket.

 A migráns szó jelentése a WikiSzótár szerint (2018): migráns (főnév). Lakóhelyét megváltoztató személy; egy területről elvándorló, illetve más országba betelepülő ember. Az Európai Unión belül nincs semmi akadálya a migránsok mozgásának. A gazdaságilag fejlettebb területeken a migráns más országokból betelepülő embert jelent.

A cikk forrása: http://ujiras.hu/2019/01/06/droppa-gyorgy-belso-emigracioban/