Droppa György a Baloldali Sziget Fesztiválon Horányban 2018. augusztus 24.

 

Attila hív.

– Holnap jössz a Éhségmenetre?

A kérdés felkészületlenül ért. Hallottam, sőt értettem is, amit mondott, sőt a menetet szimpátiával követtem, de hirtelen nem tudtam megszólalni. Az ország több pontjáról is indultak éhségmenetek, és aki járt Szabolcs-Szatmár-Bereg vagy Borsod kisfalvaiban, nem csodálkozik. Egy órája tán, mosogatás közben hallottam a híradó tudósítását, a mosogatószivaccsal a kezemben odaléptem, hogy lássam is. Nem voltak túl sokan, zászlókkal vonultak, a szívem velük volt, de leginkább az zavart, hogy nem zártam el a vízcsapot. Azon járt az eszem, hogy míg ők róják a kilométereket, én jóllakottan pazarlom a vizet.

– Hallottál? – kérdezte Attila.

– Igen, hallottalak. Szívesen mennék, de nem megyek. Nem akarok nevetségessé válni. Tudod, én még soha életemben nem éheztem. Ha valaki meglát egy híradásban, én ezeknek az embereknek nem segítek, hanem ártok.

Ati sem válaszolt azonnal.

– Tudod, az a cigány költő is jönne velünk, nem messze az Örstől lakik egy lakótelepen, meg Kriszta is jönne. Nekünk meg nincs kocsink.

Kezdtem szégyellni magam. Itt ülök, teljes kényelemben, miközben hátamnak feszül egy tele hűtőszekrény.

– Hát miért nem ezzel kezdted? Oké, jövök, és majd jól a fejemre húzok egy meleg sísapkát.

Este még tájékozódtam a netről, de a cinikus újságcikkeket nem olvastam végig.

Induláskor a kocsit le kellett takarítani, az úttesten a hó azonnal elolvadt. A fővároson túl a hó még nem. A menet aznap Hatvanból indult, céljuk Gödöllő volt. A csúszós, latyakos úton csak lassan haladtunk, így alaposan elkéstünk. A velünk szemben közeledő menettel Hatvan és Aszód között félúton találkoztunk. Utasaim kiszálltak, és csak abban a pillanatban fogtam fel, hogy nem kell a sapkámat erőteljesen a

fejemre húzni, mert ha csatlakozni akarnék a menethez, a kocsit ott kell hagynom az országúton. Így mihelyt tudtam, megfordultam, és leelőztem a csapatot. Várnom kellett az előzéssel, míg nem volt szembeforgalom, különben beterítettem volna őket a sókásás latyakkal.

Előre mentem Aszódra, és leparkoltam a főtéren.

Körbejártam a kihalt főteret, és betértem a városon áthaladó országút melletti kocsmába, ahol három gárdaegyenruhás férfi iszogatott. Úgy tervezték, majd kiállnak a kocsma elé, ha jön a menet. Nem szerettem volna velük mutatkozni, így elindultam a menettel szemben. A csapat ebéd utáni hangulatban volt, és a rendőrök épp magyarázták, hogy a kemény időjárás miatt csak úgy garantálhatják a felvonulók épségét, ha kettes oszlopban haladnak. Beállva a sorba én is társat kaptam. Felül rendesen fel volt öltözve, de oda nem illő gumipapucsát nem tudtam nem észrevenni. Szótlanul haladtunk egymás mellett, mikor megkérdeztem társamat, honnan jött.

– Perecesről, illetve Pereces mellől.

– Aki a moziban árul? – Elmosolyodott, de nem válaszolt. Sokan elnyomhatták már ezt az ócska poént. – De a menet Miskolcról jön.

– Annak, akinek.

– Oda, gondolom, busszal mentél.

– Mentem volna, ha lett volna pénzem.

– Így oda is gyalog mentél?

– A’.

– Munkád van?

– Van..., illetve nincs.

– Most van vagy nincs?

– Van, de nincs mindig. Néha van, akár két-három hónapra is, máskor meg nincs.

– És ez mitől függ?

– Nem mitől, kitől... A polgármestertől.

– Közmunkás vagy?

– Az.

– Az a negyvenhétezer forintos?

– A’.

– És meg lehet abból élni?

– Meg... De nehéz.

– Miért?

– Mert az asszony rokkant. Le van százalékolva, alig tud felkelni az ágyból, csak segélyt kap, meg ott a gyerek… Az pedig sohase dolgozott.

– És ebből hogy tudtok fűteni?

– Józsi rendes.

– Ki a Józsi?

– Hát a körzeti megbízott. Néha nálunk jár. Már volt, hogy elkapott. Le kellett raknom a fát a bicikliről, úgy mentem érte a sötétben.

– Elengedett?

– E’. ... Pedig be is vihetett volna. Nem ez volt az első eset... Én már voltam benn, nem volt azzal nekem semmi bajom. Fűtenek is, a kaja is jó, csak az asszony…

– Azzal mi lenne?

– Azt a Józsi is tudja. Pénz és ellátás nélkül... Nagyon jó nő volt. Bejött Miskolcra, ott várt az állomásnál. Elvette a pénzt, aztán hazamentünk... Hát így volt. Aztán visszaadott egy százast, és én elmentem a kocsmába. Ott én fizettem, amíg tartott a pénz. Nagyon szerettek. Pesten dolgoztunk. Építkezéseken. Már a vonatra is úgy mentem, hogy vittem egy üveg pálinkát. A kupéban mindenkinek adtam. Jó érzés volt.

– Meg ne haragudj, hogy megkérdem, de a közmunkási bérből hogy fizetitek a villanyszámlát?

– Azt jól.

– Hogyhogy?

– Már három éve elvitték a villanyórát.

– És hogy világítotok?

– Hát megoldjuk. Hol lámpával, peróleumossal, hol gyertyával. Hozzá lehet szokni.

– Kenyeret hogy vesztek?

– Azt nem veszünk, mert drága.

– Mit esztek helyette?

Innen nem tudom felidézni a párbeszédet, mert valamiféle olajütőről beszélt, hogy ott kapnak valamilyen pogácsát, néha egész sokat, és időnként ingyen is odaadják. Egy malomról is beszélt, ahol a

gabonának megmarad valamilyen nagyon egészséges mellékterméke, amit a „malmosok” nem tudnak eladni, aztán otthon mindezt összegyúrják, és lapos pogácsákat sütnek belőle a vaskályha lapján.

– Meg is kínálnálak vele, ha nem ismered – mondta. – Ide nem hoztam magammal, mert ide nem kell, itt adnak enni. Nagyon jó a koszt.

Miközben ezt mondta, már messze túlhaladtunk nemcsak az autómon, hanem a településen is. Úgy gondoltam, ideje visszatérnem. A zsebemben turkáltam. Nem akartam elővenni a pénztárcámat, mert megalázónak tartottam volna, és persze azt sem akartam, hogy lássa, mennyi pénz van nálam. Hazáig tankolnom is kell, arra is felkészültem. Néhányszor oldalra pislantva kihúztam a zsebemből egy ötezrest. Tudtam, hogy a tízezres mellett az lapul.

– Már nem tudok tovább menni – mondtam, és átadtam a kossuthos bankót. Pontosabban átadtam volna, ha átvette volna. Nem szólt semmit, csak feltette a kezét. Csendben mentünk egy darabon, mikor megszólalt.

– Ez túl sok. Nem fogadhatom el.

Így a zsebembe gyűrtem az ötezrest, elővettem a pénztárcámat, és kivettem belőle egy kétezrest. A kezét ismételten fölemelte, de már nem beszélt. A kabátzsebébe tuszakoltam, elköszöntünk egymástól, és kezet fogtunk.

Este még láttuk egymást. Visszamentem a kocsihoz. A menetet hamar utolértem. Attila integetett, hogy az egyik srácnak teljesen átázott a cipője, be tudnám-e vinni Gödöllőre, az MSZP helyi irodájába. Elvittem, ott vártuk be a menetet. Akkoriban már nagyon rossz véleményem volt az MSZP-ről. Egész elméletem volt arról, miért büntették őket meg ennyire a választók, miért amortizálódott le a tagságuk. Az ajtóban úgy éreztem, ha ott belépek, a maradék reményemmel is felhagyhatok. Persze beléptem, és hosszú idő után egyszerű, de jó dolgokat tapasztaltam. Asszonyok jöttek, házi süteménnyel, házi pogácsával, nagy tálca lilahagymás zsíros kenyérrel és más finomságokkal. Úgy másfél-két óra múlva az én emberem is megjött, kipirult arccal. Mikor elment mellettem, rám simított. Cserzett arcának képét azóta őrzöm.

 

Másnap vagy harmadnap érte el a „Munkát, kenyeret!” jelszóval vonuló menet Budapestet. Az Országházig gyalogoltak, ahol kifeszített, nagybetűs poszter várta őket a lánccal védett területen belül: KÖSZÖNTJÜK A SZOCI HATALOMÉHSÉG MENETÉT! Ott már nem voltam velük, már csak elképzeltem, hogyan történhetett.

Forrás: http://ujiras.hu/2018/12/06/droppa-gyorgy-ehsegmenet/

Megosztás a facebookon