Debreceni János: Olvasom Umberto ECO írását, és úgy gondolom, a Kommunista Kiáltvány e szempontú leírása sokunk számra lehet érdekes, új gondolat. Az Espresso c. hetilap 1998. január 8-i számában jelent meg a Kommunista kiáltvány 150. évfordulójára. Íme:

 

Néhány szép sor önmagában aligha képes megváltoztatni a világot. Dante egész életműve nem volt elégséges ahhoz, hogy visszaállítsa a római császárok uralmát az itáliai városok felett. Arra a szövegre emlékezve azonban, amely a Kommunista párt kiáltványa-ként jelent meg 1948-ban, és amelyik kétségkívül óriási hatást gyakorolt az elmúlt két évszázad eseményeire, úgy gondolom, hogy irodalmi kvalitásai vagy legalább - nem németül olvasva is - páratlan retorikai-argumentatív szerkezete szempontjából is érdemes újraolvasni.

1971-ben jelent meg a venezuelai szerző, Ludovico Silva rövid könyve Marx irodalmi stílusa címmel, amelyet olaszul a Bompiani adott i 1973-ban. Azt hiszem, ma már beszerezhetetlen, és megérné utánnyomni. Silva aprólékos elemzésnek vetette alá az egész marxi életművet, rekonstruálva Marx irodalmi fejlődésének történetét is (kevesen tudják, hogy verseket is írt, bár - azok szerint, akik olvasták - szörnyűeket). Meglepő, hogy a Kommunista Kiáltvány-nak csak néhány sort szentelt, talán azért mert nem tartozik a kifejezetten személyes alkotások közé. Nagy kár, hiszen elsöprő erejű szövegről van szó, amely képes az apokaliptikus hangvétel és az irónia, a hatásos szlogenek és a világos magyarázatok váltogatására, és amelyet (ha a kapitalista társadalom valóban bosszút akar állni azokért a kellemetlenségekért, amelyeket ez a néhány oldal okozott neki) még mai is vallásos áhítattal kellene elemezni a marketingiskolákban.

Beethoven Ötödik-jéhez hasonlóan hatalmas dobütéssel kezdődik: „Kísértet járja be Európát” (ne feledjük, hogy közel vagyunk még a gótikus regény romantika előtti, illetve romantikabeli virágkorához, és a kísérteteket komolyan kell venni). Közvetlenül ezután a társadalmi konfliktusok története következik madártávlatból, az ókori Rómától a burzsoázia megszületéséig, illetve kibontakozásáig; az utóbbi előretörésének szentelt sorok jelentik ezen új „forradalmi” osztály eredetmítoszát, amely a liberalizmus hívei számára máig érvényes. Látjuk ) és ez a „látjuk”úgy értendő, mintha valamiféle filmről lenne szó), amint ez az új, ellenállhatatlan erő, az újabb felvevőpiacok iránti szükséglettől hajtva, az egész földkerekséget körbejárja (szerintem itt Marx mint zsidó és mint messianisztikus gondolkodó a Teremtés könyvének elejére utal); távoli országokat forgat fel és alakít át, mert termékeinek alacsony ára nehéztüzérség, amellyel még a kínai nagy falat is lerombolja, és megadásra készteti a legmegátalkodottabban idegengyűlölő barbárokat is; saját hatalmának jeleként és alapjaként városokat hoz létre és tesz naggyá, multinacionalistává válik, globalizálódik, sőt a nemzeti irodalmon túllépve feltalálja a világirodalmat. ⁱ

E dicshimnusz után (amelyet az őszinte csodálat tesz hatásossá)drámai fordulat következik: a varázsló rádöbben, hogy nem képes uralni az általa felszabadított föld alatti erőket, akit az általa előidézett túltermelés fojtogat, arra kényszerül, hogy maga adjon életet saját sírásójának, a proletariátusnak.

Most lép színpadra ez az eleinte megosztott és zavaros, új erő, amely - a géprombolás során meggyengülve, majd a burzsoázia előretolt egységeként ara kényszerülve, hogy, hogy saját ellensége ellenségei (az abszolutista monarchia, a földbirtok, a kispolgárság) ellen harcoljon - lassacskán magába olvasztja azokat az ellenfeleit, akiket a burzsoázia proletárrá tett (a kézműveseket, a kiskereskedőket, a birtokos parasztokat), a lázadás szervezett harccá válik, s a munkások kölcsönös kapcsolatba kerülnek egymással, egy további olyan hatóerőnek, a kommunikációnak köszönhetően, amelyet a burzsoázia a saját hasznára hozott létre. A Kommunista kiáltvány itt a vasutat hozza fel példaként, de gondol az új tömegkommunikációs eszközökre is (ne felejtsük el, hogy a Szent család-ban a kollektív képzelet modelljeként Marx és Engels hasznosítani tudták a korszak televízióját, vagyis a ponyvaregényt,és ideológiáját kritizálva az általa népszerűvé tett nyelvezetet és szituációkat használták.)

Ekkor lépnek színre a kommunisták. Még azelőtt, hogy programszerűen ismertetné, kik ők és mit akarnak, a Kommunista kiáltvány (páratlan retorikai húzással) a kommunistáktól rettegő burzsoázia nézőpontjából vet fel néhány riasztó kérdést: szóval ti meg akarjátok szüntetni a magántulajdont? nőközösséget akartok? szét akarjátok zúzni a vallást, a hazát, a családot?

Itt a játék kifinomultabbá válik, mert a Kommunista kiáltvány mindezekre a kérdésekre igenlő választ látszik adni, mintha hízelegni akarna az ellenfélnek - majd egy váratlan ütéssel elevenébe talál és elnyeri a proletár közönség tetszését … Meg akarjuk szüntetni a tulajdont? De hisz a tulajdonviszonyok mindig is változásoknak voltak alávetve! Vagy talán a francia forradalom nem szüntette meg a feudális tulajdont a burzsoá tulajdon javára? Meg akarjuk szüntetni a magántulajdont? Micsoda ostobaság, hiszen nem is létezik, a népesség egytizedének kezében van a kilenctized kárára. Egyszóval azt vetitek a szemünkre, hogy a „ti” magántulajdonotok akarjuk megszüntetni. Valóban, ezt akarjuk.

Nőközösség? Hogyisne, mi inkább a nők termelőeszköz jellegét akarjuk megszüntetni. Úgy látjátok, hogy mi nőközösséget vezetünk be? A nőközösséget ti találtátok ki, ti, akiknek nem elég a saját feleségeteknek a használata, hasznot húztok a munkásokéiból is, és legfőbb szórakozásként űzitek egymás feleségének elcsábítását. A haza szétzúzása? Hát hogyan vehető el a munkástól az, nincs nekik? Mi épp azt akarjuk, hogy miután kivívták a győzelmet, nemzetté szervezzék magukat…

És így tovább, egészen a vallás kérdésére adott válaszig, a sejtetés e mesterművéig. Az ember azt a választ várná, hogy „mi ezt a vallást akarjuk szétzúzni”, de a szöveg nem így fogalmaz: úgy vet fel egy ilyen kényes problémát, hogy látszólag átsiklik felette, sejtetni engedi, hogy minden átalakulásnak megvan az ára, de nem érdemes ajtóstul rontani a házba.

Ezután következik a legelméletibb szakasz, a mozgalom programja, a különféle szocializmusok kritikája, de ekkorra az olvasót már magukkal ragadták a korábbi oldalak. Ha pedig a programatikus részt túl nehéznek éreznénk, végső fordulatként két egyszerű, könnyen megjegyezhető s (úgy tűnik) nagy hatást kiváltó szlogen nyújt megkönnyebbülést: „A proletárok csak láncaikat veszthetik” és „Világ proletárjai egyesüljetek!”

Emlékezetes metaforák kitalálásának egyértelműen költői képességén túl, a Kommunista kiáltvány politikai (és nem csak politikai) retorika mesterműve; az iskolában ugyanúgy foglalkozni kellene vele, mint Cicero Catilina elleni szónoklataival, illetve Shakespeare Marcus Aureliusának Caesar holtteste felett elmondott beszédével. Már csak azért is, mert Marx jóféle klasszikus műveltségét alapul véve, nem elképzelhetetlen, hogy épp ezek a szövegek szolgáltak mintául.

 

i Amikor ezt a cikket írtam, vitán felül szó volt már a globalizációról, és a kifejezést nem véletlenül használtam. Ma azonban, amikor mindannyian érzékennyé váltunk a problémára, valóbban megéri újraolvasni ezeket a sorokat. Lenyűgöző, ahogy a Kommunista kiáltvány már százötven év távlatából megszületni látta a globalizáció korszakát és azokat az új erőket, amelyeket felszabadított. Rávilágít, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus kiterjedése során bekövetkezett váratlan esemény (amely a berlini fal ledöntésének és az internet megjelenésnek köszönhető), hanem sorsszerű terv, amelyet akarva-akaratlan a felemelkedő új osztály vázolt fel, jóllehet akkoriban a piacok kiszélesítésének legkényelmesebb (bár egyszersmind legvéresebb) útját gyarmatosításnak nevezték. Érdemes továbbá elgondolkodni azon a figyelmeztetésen is, (nem a polgároknak, hanem a munkásoknak, a munkavállalóknak), hogy globalizáció folyamatában minden új erő eleinte megosztottnak és zavarosnak mutatkozik, puszta géprombolásra törekszik, és ki van téve annak, hogy az ellenfél saját ellenségeivel szemben használja fel.

 

Gacser Ottó fordítása

 

/In: Umberto Eco: La Mancha és Bábel között. Irodalomról. Európa Bp., 2004. p. 40-45/

 

 

 

 

Megosztás a facebookon